A köszörűskövet hajtani mindig nagy attrakciónak számított. Filmekből jól ismert jelenet, hogy megjelenik egy köszörűs a falu piacterén, köré gyűlnek kicsik és nagyok, és ámulattal figyelik, milyen csodát művel a messziről jött idegen tompa késeikkel, ollóikkal, baltáikkal és bárdjaikkal. Itt a késes-köszörűs, aki mindent élez – ha felhangzott a távolból a jól ismert mondat, utána már borítékolható volt, végre mindenki búcsút inthet életlen tárgyainak.

Régóta léteznek köszörűsök, és bár napjainkban az eltűnőfélben levő szakmák közé soroljuk, még mindig akadnak olyanok, akik szeretnék kitanulni ezt a nem mindennapi mesterséget. De ma már szinte csak „elleshetjük” a technikát azoktól az öregektől, akik évtizedeken keresztül hivatásszerűen űzték.

Az egyszerű követ a köszörűkő váltotta fel

Már az ősember is ismerkedett a köszörűsművészettel úgy, hogy az addig pattintott kőeszközeit, lándzsahegyeit csiszolással kezdte élesíteni. A metódus már akkor is az volt, hogy egy keményebb kővel próbált élet „varázsolni” tompa eszközeire, majd ha azok használat közben újra megcsorbultak, megint csiszolni kezdte őket. Már ő is viszonylag hamar rájött, ha eszközei végét kőhöz dörzsöli, élesíteni tudja őket. Innen eredeztethető az egész, majd persze idővel jött a felismerés: vannak, akik sokkal ügyesebben bánnak a kövekkel, mint az átlag. Őket hívjuk ma hivatásos köszörűsöknek vagy ha úgy tetszik, késélezőknek.
A későbbiekben pedig jöttek a lábbal hajtható, korong alakú köszörűkövek, ami Magyarországon a fazekasmesterség elterjedésével tört utat magának, de ami a köszörűsök életét is nagyban megkönnyítette. Csak úgy, mint az szíjas áttét kialakítású és taligára szerelt köszörűkő is. Ezeket hurcolták magukkal faluról falura a mesteremberek, akiknek ez a különleges szakma mindennapi megélhetést biztosított.

Sokáig ez a mesterség a vándorláshoz volt köthető. A köszörűs nyakába vette a szerszámait és körbe járta a környező falvakat. Hentesek a késeiket, bárdjaikat, szabók az ollóikat, borbélyok a pengéiket csakis hivatásos köszörűsökkel éleztették a két világháború között, mint ahogy a polgári otthonokban fellelhető komolyabb húsdarálókat is csak szakemberre bízták az emberek.

Ma sincs ez másképp. Nagy becsben tartott késeinkkel ajánlott hivatásos késélezőkhöz fordulnunk, akik képesek új életet lehelni bármilyen tompa pengébe!